A Spiegel újságírói szerkesztőségi cikkben érvelnek a magánszektorban is bevezetendő női kvóta mellett – épp a szerkesztőségi tapasztalataikra hivatkozva.

Susanne Beyer és Claudia Voigt írásukban röviden áttekintik saját helyzetüket. Gyereket nevelő anyaként részmunkaidős állásban dolgoznak a legpatinásabb német hetilapnál. A kicsik nevelése mellett még az apák segítsége sem teszi vállalhatóvá számukra a nyolcórás munkaidőt. Ugyanakkor, a munka természeténél fogva, életük része a túlórázás, amikor a feladatok ezt megkövetelik.

A hétfő délelőtti szerkesztőségi értekezletek nyomán ébredtek rá, hogy valami nem jól működik a lapnál. A négy felsővezetőből (főszerkesztők és helyettesek), illetve a 30 részlegvezetőből 28 férfi. Így a teremben, ahol a teendőket nézik át, 32 férfi és két nő újságíró gyűlik össze hetente. Mint megjegyzik, a középvezetők között meleg férfit is többet találni, mint nőt.

A Spiegel évtizedeken át szinte kizárólag férfiak munkahelye volt, míg ma már a munkatársak közel harmada nő. Külön nemi esélyegyenlőségi bizottság működik a szerkesztőségben, ami a menedzsmenttel folyamatosan egyeztet a nemi aránytalanságok orvoslásának lehetőségeiről. Időről időre felsővezetői pozíciókba is eljutnak női munkatársak, de gyakran csak igen rövid ideig töltik be az adott állást. A két szerző szerint nőnek lenni a Spiegelnél „komplikált dolog”, már csak azért is, mert ekkora a férfi-többség.

A helyzet hasonló a legtöbb német nagyvállalatnál is. Miközben Franciaországban 2010 elején döntöttek a magánszféra cégeinek vezető testületeiben hét év alatt kötelezően elérendő 40 százalékos kvótáról, addig Németországban az ügy egyelőre csak a „széleskörű társadalmi vita és egyeztetés” szakaszába jutott el . Úgy tűnik, hogy az Angela Merkel vezette CDU, és a koalíciós partner szabad demokraták is a kötelező kvóta ellen vannak, és inkább csak az üzleti szereplőknek szóló ajánlás megfogalmazása tűnik reálisnak.

Pedig lenne min változtatni: a kétszáz legnagyobb német cég igazgatótanácsában a nők aránya 3,2 százalék csupán. Egy tanulmány szerint a német gazdaságnak tíz év alatt kétmillió képzett munkavállalóra lesz szüksége. Ez pedig megoldhatatlan pusztán vendégmunkásokkal: a női tehetségre is jobban kellene építeni.

A szerzők szerint a kvóta bevezetése alapvetően nem mennyiségi kérdés. Amíg egy munkahelyi közösségben a nők fehér hollónak számítanak, addig a munkahelyi szabályok is szükségszerűen a férfiakra lesznek szabva. Jobban észreveszik, megjegyzik az esetleges hibákat, botlásokat, azt, ha rugalmas munkaidőben vagy részállásban dogoznak a gyereknevelés mellett.

Ha a nemi arányok kiegyenlítettebbek volnának, ezek a jelenségek a mindennapok szerves részét képeznék. A norvég példára emlékeztetnek: a kvóta 2003 és 2008 közötti fokozatos bevezetése – csodák csodájára – nem ingatta meg az országot. A korábbi kétszáz helyett ma már ezer felsővezető nőt tartanak számon Norvégiában. A hatás ráadásul átterjedt azon tőzsdén kívüli cégekre is, akikre a törvény rendelkezései közvetlenül nem vonatkoztak.

Az ellenérveket is alaposan kivesézik, egymás után ízekre szedve őket. Talán a legérdekesebb: sok olyan nő tiltakozik, aki nem akar „kvóta-nő” lenni, aki elmondása szerint rosszul érezné magát, ha a pozitív diszkrimináció miatt jutna egyről a kettőre. Csakhogy – emlékeztetnek a szerzők – igen gyakori az önbecsapás, a kognitív disszonancia e téren. Sokan, főleg a fiatalabb nők, tagadják, hogy lehetőségeik korlátozottak volnának, mert ez nem fér össze az énképükkel. A nemek egyenjogúságát kipipált feladatként látják – alapvetően tehát minden rendben van, a feminizmus pedig mára okafogyottá vált. De a problémák egyértelműen kiolvashatóak az adatsorokból, és nem lenne szabad letagadni őket – figyelmezet Beyer és Voigt.