Az ENSZ több ügynökségét átfogó nőjogi hálózata (Inter-Agency Network on Women and Gender Equality – IANWGE) átfogó tanulmányt tett közzé február 17-én a kereskedelmi politika és a nemi esélyegyenlőség közötti összefüggésekről.

A globalizáció és a szabad kereskedelem terjedése alapvetően változtatta meg életviszonyainkat a Földön. Az 1990-es években, a washingtoni konszenzus szellemében, a kereskedelem és termelés viszonyainak liberalizációjától várták a magasabb életszínvonalat és foglalkoztatást világszerte. A gazdasági növekedést pedig alapvetően gender-semleges kérdésként tekintették sokáig.

A 2000-ben megfogalmazott millenniumi fejlesztési célkitűzések már árnyaltabb gondolkodásmódot tükröztek. Az ENSZ-ben és a nemzetközi közösségben egyre inkább a célzott fejlesztéspolitikában keresték a megoldást az emberiség problémáira. Az új megközelítés szerint csak konkrét mérőszámokkal is definiált célkitűzésekkel lehet eredményesen korrigálni a szabad piac által meg nem oldott vagy épp felerősített nehézségeket.

Az ENSZ millenniumi fejlesztési célkitűzései közül több is közvetlenül érinti a nők helyzetét. A mélyszegénység felszámolása (1. célkitűzés) egyben gender-kérdés is, hiszen a nők felülreprezentáltak a szegények között. A női egyenjogúságot megcélzó 3. célkitűzés magába foglalja a nők helyzetbe hozását a gazdasági szférában is, a tulajdonhoz, vállalkozáshoz való egyenlő esélyük biztosítását. A célkitűzés részletezése kitér a gender-semleges oktatásra is, ami szintén elengedhetetlen a gazdasági érvényesüléshez. A 8. millenniumi cél – a fejlesztésekhez szükséges globális gazdasági és kereskedelmi együttműködés kialakítása – szintén női kérdés. Amikor úgy fogalmaznak, hogy „a legszegényebb országok mezőgazdasági és textil-ipari termékeinek piacra jutását is biztosítani kell”, voltaképp e munkaerő-intenzív szektorok túlnyomóan női dolgozóinak megélhetéséről van szó.

A 32 oldalas tanulmány alaposan elemzi az egyes gazdasági területek és rész-szakpolitikák női jogokra gyakorolt hatásait. A jelenleg is tartó gazdasági válság hatásai között megemlíti, hogy a 2008-2009-es visszaesés nagyban rontott az export-vezérelt gazdaságokban élő nők helyzetén. Ők veszítik el az elsők között munkahelyüket, hiszen arányaiban többen dolgoznak alacsony kvalifikációt igénylő vagy idényjellegű munkakörökben. Alacsonyabb fizetésük miatt pedig kevesebb tartalékot is tudnak képezni a munkanélküliség idejére. A legelesettebb, a feketegazdaságban dolgozó nőknek továbbra is meg kell küzdenie a válság miatt kiélezettebb versennyel – mivel a korábban bejelentett munkahelyen dolgozó férfiak tömegei is az illegalitásba szorultak a válság hatására.

Aggodalomra ad okot, hogy az időközben megindult tétova fellendülést nem követi intenzív munkahely-teremtés, inkább a termelékenység növelésével fokozzák kibocsátásukat a vállalatok. Az eladósodott államok csökkenő közszolgáltatási színvonala is leginkább a szegényeket – tehát a körükben kimutathatóan felülreprezentált nőket – sújtja.

A tanulmány két veszélyre figyelmezteti azon döntéshozókat, akik szeretnék a gender-szempontokat a szakpolitikákban jobban érvényesíteni. Az első, hogy nem lenne szabad utólagosan, mintegy „hozzáragasztva” bevezetni a nemi esélyegyenlőség kérdéseit a gazdasági-kereskedelmi döntéshozás folyamataiba. Sokszor csak azután mérik fel – rosszul értelmezett kötelességtudatból – a nemi szempontokat, miután a legfontosabb gazdasági döntések már megszülettek. Ennek eredménye az átgondolatlanság, a diszfunkcionális vagy az elvárttól elmaradó, a befektetett erőforrásokhoz képest csekély hatást kiváltó intézkedések.

A másik módszertani hiba a „kámforrá válás”: amikor az alapelvek lefektetésénél, vagy a hangzatos preambulumok megfogalmazásakor még megjelennek a női kérdések, de a konkrét intézkedések között már nem találni konkrét mérőszámokkal definiált, utólag számon kérhető lépéseket.