Vajon a tunéziai és egyiptomi forradalmak hogyan befolyásolják a nők helyzetét hosszabb távon, az arab világban? Ezt feszegeti a Stanford egyik kutatója.

Forradalmak rázták meg a Közel-Keletet, destabilizálva évtizedes politikai berendezkedéseket. A felkelések retorikája alapvető változásokat, újításokat ígér, de valójában még nem látszik, hogyan érinti mindez a nemek helyzetét a térségben. A legpozitívabb várakozások szerint az új demokráciáknak a nők is egyenjogú, résztvevő tagjai lesznek. Mások szerint a szigorú vallási fundamentalizmus fog megerősödni az érintett országokban a világi diktatúra összeomlása után.

A női jogok kérdése az iszlám világban korántsem olyan egyszerű kérdés, mint a nyugati szemlélő számára elsőre tűnhet. Sokan zavarba esnek, amikor azt tapasztalják, hogy a muzulmán nők a szigorúbb vallási előírások általánossá tételéért – például a fejkendő viseléséért – tüntetnek.

Lisa Blaydes, a Stanford Egyetem Clayman gender-intézetének tanársegédje a Közel-Kelet szakértője, és évek óta foglalkozik a kérdéssel: az érintett nők miért harcolnak időnként egy olyan berendezkedésért, amiben a férfiakénál kevesebb jog illeti meg őket. Abból kiindulva, hogy a szegényebb államokban nagyobb a hagyományos értékeket támogató nők aránya, arra következtetett, hogy a munkalehetőség, a gazdasági érvényesülés valószínűsége az egyik döntő tényező a nők választásainak hátterében.

Ha ugyanis nincs munkalehetőség, akkor a megélhetés biztonságát legjobban a házasság tudja garantálni. A patriarchális értékek iránti elkötelezettség pedig a muszlim világban kéz a kézben jár az erős vallásossággal – ami vonzóbbá teszi a nőket a „házasságok piacán”. Ezzel szemben, ha van munkalehetőség, akkor a nők inkább a fizetett alkalmazotti státuszon keresztül keresik a boldogulást, és kevésbé támogatják a patriarchális értékrendszert.

Blaydes tizennyolc, jelentős mohamedán közösséggel rendelkező országot vizsgált meg. A 22.000 személy megkérdezésével készült, csakugyan átfogó survey-kutatásban olyan kérdésekre kellett válaszolni, mint, hogy egy feleségnek mindig engedelmeskednie kell-e a férjének, vagy, hogy az egyetemi végzettség melyik nem tagjai számára fontosabb. A fejkendő viselésének jelentőségét is firtatták a kérdőíven.

A kulturális tényezők felmérése után Baynes azokat a gazdasági környezet változóival vetette egybe. Felfedezte, hogy azokban az államokban, ahol az egy főre jutó GDP alacsony, és a nemek közötti bérkülönbség magas – mint például Jordániában, Nigériában és Egyiptomban – hajlanak a nők leginkább a fundamentalista álláspontra. Ezzel szemben, a gazdaságilag némiképp jobb helyzetben lévő országokban, Törökországban vagy Szingapúrban ez kevésbé jellemző.

A kutató hangsúlyozza, hogy a vizsgált muszlim asszonyok kettős kötelékben élnek, és többnyire egymást kizáró alternatívák közül kell választaniuk. „Jó házasságra” csak akkor van esélyük, ha kifelé a mély vallási elkötelezettséget mutatják, jó állásra viszont csak akkor, ha szekuláris felfogásúnak mutatják magukat. A döntést pedig a gazdasági kockázatok alapos mérlegelése után hozzák meg.

Egyiptomban például a legjobb munkahelyek, médiacégeknél, a reklámszakmában, a vendéglátásban vagy az idegenforgalomban, kimondva-kimondatlanul is csak azon nők számára elérhetőek, akik látványosan elutasítják a mély vallásosságot, például az arc elfátyolozását. De ha erre az útra lépnek, házassági esélyeik saját közösségeikben minimálisra csökkennek. A munkáltatók, azáltal, hogy a nyugatias értékrendet követelik meg alkalmazottaiktól, hozzájárulnak a házasság és karrier közötti döntéskényszer okozta feszültségekhez.

Blaydes tanácsa egyszerű azon nyugati munkaadóknak, akik a muzulmán nőknek segítenének: ne összpontosítsanak túlságosan a kulturális normákra, mint amilyen a fátyolviselés, ehelyett gazdasági lehetőségeket biztosítsanak a nőknek. A 20. század során bebizonyosodott, hogy a nők számára,(például a textiliparban) sok munkahelyet teremtő országokban a nemi egyenjogúság fokozatosan javult. A nők társadalmi jogai természetesen követték gazdasági lehetőségeik bővülését.

(Via: Stanford University, Clayman Institute)