Ki védi meg az állandó zaklatástól és fenyegetésektől az abortuszt biztosító intézményeket, azok dolgozóit? – tette fel a kérdést a Gender Across Borders feminista blog.

Kevesen szeretnének olyan munkahelyen dolgozni nap, mint nap, ahol saját és családjuk biztonsága naponta veszélybe kerül, olyan munkát végezni, amiért a helyi közösség jelentős része kiközösít és megvetéssel sújt. Márpedig számos országban, köztük az Egyesült Államokban, az abortuszt végző intézmények munkatársainak e megpróbáltatásokkal kell szembenézniük munkájuk miatt – indul Jennifer Colletti írása a blogon.

Az abortusz erősen polarizálja az amerikai közvéleményt, és az azt elítélők megvetése nem csupán a terhesség-megszakítást választó nőket és az operációt végző orvosokat éri el, de az ilyen intézmények adminisztrátorait, sőt, a helyi és országos, döntés-párti (pro-choice) döntéshozókat is. Ezek az abortusz-klinikák nem tudnak izoláltan működni, alkalmazottaik sem tudják elkerülni néhanapján a konfliktusokat, emlékeztet az írás.

- Kapcsolatban állnak az egészségügyi ellátórendszerrel, az igazságszolgáltatással, az oktatással. Az ott dolgozóknak vannak főnökeik, családjaik.  – fejtegeti Anu Kumar, az IPAS abortusz-párti civil szervezet alelnöke.

Természetesen, a stigmatizáció, aminek ki vannak téve, régiónként, helyi közösségenként eltérő mértékű. Uruguayban például gyilkosságnak bélyegzik az abortuszt az uralkodó katolikus szemlélet alapján. Ugyanakkor, Zambiában tiszteletben tartják a terhesség-megszakítást végző orvosok döntését, de erősen elítélik a hozzájuk forduló lányokat és asszonyokat. Az Egyesült Államokon belül is jelentős különbségek figyelhetőek meg. A haladóbb gondolkodású, urbanizált környéken működő intézmények dolgozóinak kevesebb oka van tartani a helyi közösség elítélésétől, mint a konzervatívabb felfogású, rurális vidékeken működő abortusz-klinikák dolgozóinak.

Sokan talán azt gondolhatják, hogy Amerikában azok az orvosok végeznek terhesség-megszakítást, akik erkölcsileg elfogadhatónak találják azt, míg, akik elutasítják az abortuszt, értelemszerűen távol maradnak az ilyen műtétektől. Azonban nem ez a helyzet – állítja az írás. Lori Freedman számtalan egészségügyi dolgozóval készített interjút dolgozott fel „Szeretné, de nem teheti: orvosok kötöttségei a terhesség-megszakítások kapcsán” című könyvében (Willing and Unable: Doctors’ Constraints in Abortion Care). Arra a következtetésre jutott, hogy sok orvos szívesen vállalná a beavatkozásokat, de tartva a társadalmi megbélyegzéstől, inkább távol tartja magát az abortuszoktól.

A legmeglepőbb talán az a jelenség, hogy sokszor maguk az abortuszt végeztető asszonyok ítélik el a beavatkozásra vállalkozó orvosokat és intézményeket. Nem egy orvos számolt be meglepő, nemegyszer felkavaró kérdésekről: „hogy lehet ezt rendszeresen csinálni?” „Nem megterhelő ez a sok abortálás?”. Bár e páciensek maguk jelentkeztek a terhesség-megszakításra, magukévá tették a társadalom egy részének előítéleteit, és orvosaikon vezetik azt le, mintegy áthárítva az érzett felelősséget.

A nyomás – pszichés teher és konkrét fenyegetések – ellenszerét az írás a terhesség-megszakítás rendszerének kiterjesztésében, több lábra állításában látja. Ha többféle intézményben, és minél több helyszínen juthatnak hozzá a nők az abortuszhoz, az jelentősen csökkenti az ezzel járó megütközést. Az IPAS alelnöke szerint nemzetközi tapasztalataik is ennek fontosságát húzzák alá.

Amerikában is több szervezet dolgozik azon, hogy alacsonyabb szinten lehessen elvégezni a terhesség-megszakításokat. A Kaliforniai Egyetem egy reproduktív jogokra specializálódott kutatócsoportja által életre hívott Alapfokú Segítség Kezdeményezés (Primary Care Initiative) célja, hogy lefektessék egy új rendszer alapjait. Ebben a modellben bábák, ápolók, és gyakornokok speciális felkészítés után végezhetnének abortuszokat. Jelenleg is zajlik egy modellkísérlet, amelynek tapasztalatai alapján a kutatók végül megfogalmazzák majd javaslataikat a jelenlegi szigorú szabályozás liberalizálására.

(Via: Gender Across Borders)