Élénk vita bontakozott ki a New York Times hasábjain a növekvő jövedelmi különbségekről az Egyesült Államokban. A „gender-komplikáció" is terítékre került.

 

Frances McCall Rosenbluth, a Yale egyetem politológia-professzora a szociális szempontok mellé emeli a nemi megkülönböztetés ügyét, a kérdést vizsgálva.

Az elmúlt évek egyik legaggasztóbb amerikai trendje, hogy növekszik a társadalmi egyenlőtlenség: a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lesznek. Ezzel párhuzamosan azonban egy másik, örömtelibb folyamat is tetten érthető: a hatvanas évek óta tart a női fizetések felzárkózása. Míg 1960 körül csupán a férfiak bérének negyven százalékát vitték haza, addig 2008-ban már 77 százalék volt ez az arány. Ezzel együtt is igaz maradt, hogy a nők felülreprezentáltak az alacsony jövedelműek között. A jövedelmi különbségek növekedése a női munkavállalókat sem kerülte el.

Ezzel szemben Európa sok országában, jegyzi meg a vitairat szerzője, az „osztálybékét” a nemi igazságtalanságok bebetonozása árán is védik. A hosszú távú és kollektív munkaszerződések, az erős szakszervezeti mozgalom kiáll az alsóbb társadalmi osztályok bérének megőrzése mellett. De épp ez a rendszer arra ösztönzi az európai cégeket, hogy inkább férfiakat alkalmazzanak, mintsem a nőket, akik jó eséllyel megszakítják karrierútjukat a gyermekvállalás miatt. Akármennyire illegális, az európai cégek megtalálják a módját, hogy a nagyobb produktivitással kecsegtető férfiakat alkalmazzák, akik munkájára hosszabb távon számíthatnak.

McCall Rosenbluth szerint ironikus, hogy a munkaerőt védeni hivatott szabályok miatt alacsonyabb a nők foglalkoztatottsága az öreg kontinensen, mint az újvilágban. A kivételt e szabály alól a skandináv államok jelentik – elsősorban nagy létszámú közalkalmazotti szférájuk miatt. A kormányok ugyanis adminisztratív eszközökkel az adófizetőkre hárítják a női dolgozók alacsonyabb produktivitásának árát – érvel a politológus professzor.

Az üvegplafon valamivel magasabban húzódik Amerikában: a nők könnyebben kerülnek felsővezetői pozícióba. Ennek egyik oka, hogy könnyebb elbocsátani a kevésbé termelékeny munkaerőt, és emiatt a munkaadók kevésbé ódzkodnak női munkatársak előléptetésétől. Természetesen ez a modell sem hoz nemi egyenlőséget a munka világában, egyszerűen csak máshová helyezi a diszkriminatív gyakorlatok hangsúlyát.

Miért tűrik a nők ezt a diszkriminációt? Miért nem bontakozott még ki ütőképes társadalmi mozgalom a jövedelmi hátrányok eltüntetéséért? – kérdezi végül McCall Rosenbluth. A válasz szerinte abban keresendő, hogy a nők identitásának csak sokadik eleme a gender: előbb gondolnak magukra, mint valamelyik etnikai csoport, társadalmi réteg vagy hivatás tagjára, mintsem nőként.

Akik otthon maradnak gyermekükkel, sokszor inkább a férjük fizetését biztosító (vagy arra hivatott) társadalompolitikai lépéseket támogatják. A sikeres és anyagilag független nők, akik megengedhetik bejárónő és babysitter alkalmazását, megintcsak inkább ellenzik a gyereknevelést támogató szociális intézkedéseket. Így pedig nagyon nehéz olyan egységbe kovácsolni a nőket, amely képes lenne határozott kezdeményezésekkel megváltoztatni a tradicionális, rossz beidegződéseket – vélekedik a professzor.