Holland pszichológus kutatók jártak utána, hogy igaz-e a legenda, miszerint a magas státuszt elérő nők mogorvák és megközelíthetetlenek, nem törődnek női munkatársaik segítésével. És ha igaz: ki vagy mi okolható ezért?

Belle Derks, a holland Leideni Egyetem kutatója rég óta vizsgálja, hogyan reagálnak emberek a nemi szeterotípiákra, előítéletekre. Arra jutott, hogy a nőket más mérce szerint mérik, mint a férfiakat. Míg egy férfi bizonyos tulajdonságai, mint például a versengő hozzáállás, elismerésre méltónak számítanak, addig egy nő esetében ugyanezek kritikát, elutasítást szülnek. Legújabb kutatásában annak járt utána, hogy megváltoztatható-e ez a helytelen hozzáállás a női vezetők kinevezésével, vagy az alapvetően rosszul működő szervezet "bedarálja", elférfiasítja-e a női főnököt?

Derks és Colette van Laar, Naomi Ellemers, illetve Kim De Groot közös tanulmánya igyekezett utánajárni azon közkedvelt elképzelésnek, hogy a csúcsra érő nők „méhkirálynőként” elzárkóznak, megfeledkeznek-e munkatársaiktól, és különösen a női kollégák előrejutásának segítéséről.

Kísérletükhöz 63, különböző holland rendőrkapitányságon vezető pozícióban dolgozó nővel vettek fel kérőívet. A megkérdezettek felének egy olyan esetet kellett felidéznie, amikor hátrányuk származott abból, hogy nők, hátrányosan diszkriminálták őket, vagy nőket illető becsmérlő megnyilatkozásokat hallottak másoktól. A vizsgálatban résztvevők másik felének ezzel szemben olyan pozitív élményt kellett megírnia, amikor nemi hovatartozásából egyáltalán nem fakadt hátránya, és valamely emberi tulajdonságai miatt pozitívan értékelték.

Ezek után – mindannyian – arról kaptak kérdéseket, hogy milyennek ítélik saját vezetési stílusukat, mennyire érzik magukat különbözőnek a többi, velük egy helyen szolgáló nőtől, illetve mennyire érzik jelentősnek a gender-alapú megkülönböztetés problémáját a rendőrség kötelékékben?

A válaszok kimutathatóan aszerint szóródtak, hogy kellemes vagy kellemetlen élmények felidézésre kérték a rendőrnőket korábban. Azok, akiknek a kellemetlen, hátrányos diszkriminációt kellett felidézniük, a „méhkirálynő” elméletnek megfelelő válaszokat adtak: saját vezetési stílusukat férfiasnak ítélték, magukat a többi nőhöz képest igencsak különbözőnek tartják, és alig-alig vállaltak közösséget a női munkatársakkal. Ezzel szemben azok, akiknek a pozitív élményeire voltak kíváncsiak a kutatók, jóval inkább hajlottak közösséget vállalni a szervezeten belül dolgozó többi nővel, segítve, mentorálva őket – legalábbis válaszaik tükrében.

Mi következik mindebből? Eredményeik alapján tévútnak nevezik a kutatók azt a megközelítést, ami pusztán a női vezetők kinevezésétől várja a nemi esélyegyenlőség előmozdítását, a többi női munkatárs felkarolását. Ha egy „férfias” szervezet élére női vezető kerül, az esetek jelentős részében eltávolodik a női kollégáktól. Ha a szervezet működését és összetételét nem változtatják meg, akkor egy női vezető kinevezése önmagában nem megoldás.

(Via: Science Daily)