Az Economist hetilap írásában az elfecsérelt tehetség hazájának mutatja be Japánt, amely jelentős részben annak köszönheti az elmúlt évtized gazdasági vergődését, hogy nem biztosít lehetőséget a nőknek a karrierépítésre.

A japán népesség az egyik leginkább elöregedett a világon. Ennek megfelelően, a jelenlegi 127 millióról a várakozások szerint 90 millióra fog visszaesni a szigetország lakosainak száma 2050-re. Pedig még 1990-ben is jóval többen voltak az aktív korúak mint az eltartottak: tíz állampolgárból hét dolgozott, és csak három volt gyermekkorú vagy nyugdíjas. 2050-re a lakosok fele eltartásra fog szorulni – így pedig kérdéses, honnan találnak maguknak hadra fogható munkaerőt a japán cégek?

A helyzet hátterében az elöregedés folyamata mellett a női lehetőségek szűkössége is megtalálható. A háztartáson kívül alig-alig adódik karrierlehetőség nők számára, véli Sylvia Ann Hewlett és Laura Shelbin, a Munka és Magánélet Központ (Center for Work-Life Policy) amerikai kutatóintézet két munkatársa. Friss tanulmányukból kiderül, hogy a japán egyetemeken fokozatot szerzők között még közel azonos a nemek aránya. Csakhogy, a felsőoktatás után a nőknek csupán  kétharmada helyezkedik el, sokuk rész-munkaidőben, vagy egyenesen teát felszolgálni. A diplomás japán nők sokkal inkább hajlanak önként otthagyni munkahelyüket, mint amerikai társaik: 74 százalékuk jut erre az elhatározásra, szemben az amerikai nők 31 százalékával.

Míg nyugaton a gyereknevelés igénye az első számú indok a pályaelhagyó nőknél, Japánban egész más a helyzet: a megkérdezett diplomás nők csaknem fele úgy nyilatkozott, hogy munkaadója nem becsülte meg kellőképp, és hogy karrierje elakadt.

A japán munkahelyek ma már nem annyira szexisták, mint egykoron voltak – jegyzi meg az írás. Az 1990-es években szinte kötelező kelléknek számító meztelen nős képek ma már többnyire hiányoznak az irodákból. A legtöbb cégnél külön belső szabályok foglalkoznak a szexuális zaklatással. De a képzett nők mégis sokszor kötnek ki olyan pozíciókban, amelyek a karrier szempontjából zsákutcának számítanak. A régi vágású főnökök legtöbbször az irodák díszeiként tekintenek rájuk, illetve a férfi munkatársak lehetséges feleségeiként. Ezt tetézi, hogy a hagyományos munkaidő mellett nehéz időt szakítani a gyerekekre, háztartásra.

Bár a céges szabályzatok sokszor engedik a rugalmas munkaidő-beosztást vagy a távmunkát, mégis, aki otthon dolgozik, az munkatársai szemében nem tűnik kellően elkötelezettnek a „csapat” iránt. A munkavállalóktól elvárják, hogy már reggel 9 óra előtt jelenjen meg a munkahelyen – többnyire hosszú tömegközlekedés után. A munkaórák pedig gyakran az estébe nyúlnak. A férfiak rendszerint este 7 után érnek haza, ha épp nem vesznek részt „erősen ajánlott” kollegiális ivászatokban, hosztessz-bárok asztalai mellett. Az alapfizetések alacsonyak: a dolgozók „heroikus” mennyiségű túlóra árán tehetnek szert anyagi megbecsülésre.

A nők számára nem csak a munkaidő nehezíti meg családi és munkahelyi tevékenységeik összehangolását. Férjeiktől sem számíthatnak sok segítségre. Míg a dolgozó anyukák napi négy óra házimunkával és gyerekneveléssel veszik ki részük a családi feladatokból, férjeik átlagosan fél órát töltenek ezzel. A bevándorlás korlátozása miatt az olcsó háztartási munkaerő alkalmazására sem számíthatnak. Miközben egy dolgozó nő nem tud vízumhoz juttatni egy dadát, addig az éjszakai bárok tulajdonosai könnyen szereznek ilyen papírokat rövid szoknyás filippínó táncosnőknek. Mindez megmagyarázza, miért oly kevés a sikeres női vezető: alig 10 százalék az arányuk, szemben az Amerikában mért 46 százalékkal.

A megkérdezett, munkahelyüket otthagyó nők kétharmada azt állítja, nem tett volna így, ha rugalmasabb munkaidőben tudott volna dolgozni. 77 százalékuk szeretne visszatérni a munka világába, azonban csupán 43 százalékuk tud később újra elhelyezkedni – szemben az amerikai nők 73 százalékával. A sikeresen újra elhelyezkedő kisebbség sem örülhet azonban felhőtlenül, hiszen 44 százalékuk eredeti bérénél kevesebbet vihet haza új munkahelyén, és négytizedük alacsonyabb presztízsű, kevesebb kihívást kínáló munkakört kap.

A külföldi tulajdonban lévő cégek esetében valamivel kedvezőbb a helyzet. Az egyetemet végzett japán nők kétharmada szerint az európai és amerikai tulajdonban lévő vállalatok „nő-barátabbak” mint a helyi vállalkozások. A külföldi cégek meglátják a jól képzett, ám alulfoglalkoztatott nőkben rejlő lehetőséget, és előszeretettel alkalmazzák is őket.

Miért olyan nagy a japán cégek ellenállása a nők jobb megbecsülése, tehetségük kihasználása iránt? – teszi fel a kérdést az írás. Hiszen otthonról dolgozni nem lenne nehéz egy olyan országban, ahol szinte minden háztartásban van szélessávú internetkapcsolat. Yoko Ishikura, a Keio Egyetem üzleti stratégia-szakértője szerint a nők helyzetbe hozása alapvető szemléletbeli változást feltételezne. A japán főnökök szerinte ugyanis nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy valakit a tényleges teljesítménye alapján ítéljenek meg.

(Via: The Economist)