Jaksity Kata, a UN Women Magyarország és a Nők Világa Alapítvány közös kezdeményezéseként indult 2010 őszén az a program, amely bántalmazott és jelenleg anyaotthonokban élő nők társadalmi visszailleszkedését segíti. A Művészetekkel a magabiztosságért és önérvényesítésért kezdeményezés első sikeres szakaszának tapasztalatairól Jaksity Katával, az ötletgazdával beszélgettük a múlt héten tarott sajtótájékoztatón.

Honnan jött az indíttatás, hogy épp e lányokon, asszonyokon segítsetek?

Pár éve hagytam abba egy modelliskola vezetését, ahol tehetséges és szép fiatal lányoknak tanítottuk az olyan alapvető készségeket, mint a helyes járás, testtartás, az öltözködés. Ott figyeltem meg, hogy bizony nekik is – pedig ők a társadalmi versenyben adottságaik miatt előnnyel indulnak – óriási segítséget tud jelenteni néhány jó tanács. És innen jött a felismerés, hogy odafigyeléssel, törődéssel és foglalkozásokkal mennyit tudnánk segíteni a legelesettebbeknek: a társadalom perifériájára sodródott bántalmazott anyáknak.

Kiket értetek el a programmal?

A köznyelvben csak anyaotthonként ismert Családok Átmeneti Otthonában élőket kerestük meg. Ezek az anyaotthonok az utolsó mentsvárat jelentik azoknak az anyáknak, akiknek ott kell hagyniuk a bántalmazás poklát, és nem tudnak a szüleikhez, barátaikhoz fordulni szállásért, menedékért.

Az itt élők nem csak a fizikai bántalmazás nyomait viselik magukon, a lelki sebek általában jóval lassabban gyógyulnak. A tartós bántalmazás olyan állandósult traumát jelent, ami után borzasztó nehéz talpra állni. Akár az is gondot okozhat az első időkben, hogy emberek közé menjenek, nem is beszélve egy állásinterjúról, ahol kifejezetten magabiztosnak kellene lenniük, hogy egyáltalán esélyük legyen.

Milyen segítséget tudtatok adni nekik?

A támogatásunk kétirányú volt. Praktikus ismereteket próbáltunk átadni nekik koncentráltan. Öltözködési, viselkedési vagy épp smink-tippeket, álláskeresési tanácsokat, jogi segítséget. De emellett kézműves foglalkozások, táncterápia, drámapedagógiai foglalkozások vagy épp masszázs is szerepelt a programok között. És az eredmények nagyon bíztatóak. Meg kellene teremteni a lehetőséget, hogy minden ilyen helyzetbe került nő kapjon segítséget, hogy legyen visszaút a normális életbe.

Hogyan tud ennyire félresiklani egy párkapcsolat?

A háttérben gyakran megtaláljuk a gyermekkori szeretethiányt, a szülők problémáit, elsősorban az alkoholizmust. A kapcsolatban a lejtmenet az érzelmi erőszakkal kezdődik: szidással, gyalázkodással. Ezek fokozatosan elhitetik a nővel, hogy értéktelen, hogy képtelen egyedül megállni a lábán, még gyermekét se tudná egyedül ellátni. Ezt követik az egyre durvuló bántalmazások, és máris egy kölcsönös pszichés függőségnél járunk, ahol lélekben a bántalmazó és az áldozat is egy örvény foglya. Ez hosszú évekig is eltarthat, mert minden egyes verés tovább erodálja az önbizalmat, az önbecsülést. A következmények pedig pokoliak, és sokszor halálosak.

Hogyan lehet kitörni egy ilyen csapdahelyzetből?

Mindenkinél máskor jön el az a pont, amikor úgy érzi, nincs tovább maradása, de sajnos sokan újra és újra visszatérnek a bántalmazóhoz. Az volt a tapasztalatunk a program során, hogy a nők akkor szánják rá magukat a végső lépésre, amikor a gyermeket is kezdi elérni a probléma, tehát amikor őt is verni, vagy épp molesztálni kezdik.

Mekkora a probléma Magyarországon?

Én is megdöbbentem, amikor a statisztikákat megismertem. Átlagosan havonta egy gyermek és hetente egy nő hal meg bántalmazás miatt. Akkor el lehet képzelni, hogy hány pofon csattan el, aminek nincs visszhangja, nincs következménye. A felmérések szerint minden ötödik házasságban bántják a nőt, de valószínűleg az elhallgatás miatt ennél magasabb a valós arány.

Ha ilyen komoly a baj, miért nem nézünk szembe vele? Miért nincs ebből hetente médiaszenzáció?

Mert nagyon rosszak az előítéletek! Még maguk a bántalmazott nők is sokszor úgy érzik, kötelességük tűrni a verést, hiszen, ha otthagynák a társukat, akkor rossz anyák, rossz feleségek lennének. Az emberek 90 százaléka szerint a családon belüli érzelmi erőszak a résztvevők „belügye”.

Sokan azt gondolják, hogy az áldozatok rászolgáltak arra, amit kaptak, mások pedig gondolatban távolítják a kérdést, mondván, hogy „velem vagy az ismerőseimmel ez nem fordulhat elő”. Ha az utcán verekszenek, hívjuk a rendőrséget. Ha a szomszédból halljuk az erőszak hangjait átszűrődni, inkább felhangosítjuk a tévét. Persze az is igaz, hogy nagyon nehéz segíteni, amíg maga az áldozat nem áll ki magáért. Ezért fontos tudatosítani bennük, hogy van megoldás!

És merre tovább? Mik a következő lépések?

Nagyon szeretnénk folytatni az áldozatok segítségét, de egyelőre kimerültek a tartalékaink. Ezért várjuk a felajánlásokat és az önkéntesek jelentkezését. Pszichológusokra, jogászokra és gyerekvigyázókra éppúgy szükségünk volna, mint sofőrre. Ezért is döntöttünk úgy, hogy a kézműves foglalkozásokon készült nagyon szép ajándéktárgyakat úgymond kiárusítjuk. Reméljük, hogy a 2011-es önkéntesség éve sokakat megmozgat majd.

De a megelőzés, a szemléletformálás ugyanolyan fontos, mint az áldozatok megsegítése, a kármentés. Szeretnék egy dokumentumfilmet készíteni a témáról, és kidolgozni egy előadássorozatot, amivel középiskolákat tudnánk felkeresni. A kortárscsoportok szerepe óriási lehet: érdemes még kamaszkorban közbeavatkozni. Fontos, hogy minél többen ismerjenek rá saját helyzetükre, és tudják: van kiút.