Szöuli források szerint Észak-Koreában sok családban a nők az elsőszámú kenyérkeresők, mivel illegális kereskedelmi tevékenységgel jóval többet tudnak hazavinni, mint a gyárakban dolgozó férjeik.

Kevés megbízható adat lát napvilágot a Föld egyik legzárkózottabb országából, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságról, így a nők helyzetéről is kevés információ áll rendelkezésre. Annyi tudható, hogy a kommunista kormányzat a tradicionális nemi szerepek megőrzése mellett áll. Mint egyszer kifejtették, a nők nadrágviselése „a rothadó burzsoá életstílus” jele. Azonban ennek ellenére – épp a rezsim hiányosságai miatt – nadrágot viselő, a piacgazdaság logikája mentén pénzt kereső nők egészítik ki a férjek csekélyke fizetését egyre több családban. Ezáltal pedig elenyészni látszik az országban a konfuciánus szemlélet, miszerint a nőknek „két lépéssel lemaradva” kell követniük férjeiket.

Miközben ugyanis a férfiak bányákban vagy üzemekben dolgoznak naphosszat, a feleségek rendszeresen biciklire pattannak, hogy a közeli piacra vigyenek bármit, ami ott eladható, így kiegészítve a család jövedelmét. - A termelő munka és a kereskedelem jövedelmezősége közötti különbség jelentősen nőtt, az utóbbi javára az elmúlt években – mondta el az IPS hírügynökségnek Hyu Geong, Észak-Korea szakértő. Így a nők akár a „rendes” fizetések tízszeresét-húszszorosát is hazavihetik.

Az északra látogató dél-koreaiak beszámolói szerint e zömükben 30-as, 40-es éveikben járó nők nagy magabiztossággal vezetik saját vállalkozásaikat, és biztos kézzel adnak-vesznek a piacon. – Talpraesettek, de agresszívak is – mesélte egy dél-koreai segélyszervezet munkatársa, aki gyakran fordul meg a demarkációs vonal északi oldalán. Azt is hozzátette, gyakran az alkudozó anyjuk oldalán alszanak gyermekeik, rendszerint lefogyva az alultápláltságtól.

- Míg az anyák a piacon árusítanak, a férjek a legtöbbször otthon vagy a gyárban lézengve töltik napjaikat, mert az áramkimaradások miatt erősen akadozik a termelés – fejtegette a 26 éves Kim Chung-Chull, aki néhány éve menekült el a zsarnoki országból. – Az 1980-as években még apánk vállát nyomta a kenyérkereset felelőssége, azonban a 90-es évektől kezdve inkább azt vártuk, hogy anyánk érjen haza a piacról – mesélte saját gyerekkori élményeit.

Az 1990-es évek végén kialakult, igen súlyos éhínség során a nők szükségből jártak a piacra, eladni bármit, ami a családi vagyonból piacképes volt, csak hogy egy kis rizshez juthassanak. Később a kereskedelem töretlenül fejlődött, egészen 2007-ig, amikor a kormány leértékelte az ország fizetőeszközét – ez súlyos csapás volt azon családoknak, amelyek megtakarítottak valamennyit bevételeikből. Az újabb fellendülés 2010-ben indult meg, amikor jelentősen lazítottak a délről érkező áruk behozatali szabályain. Azóta számottevően mérséklődött a hiány számos alapvető termékből.

- Az északiak mindent szeretnek, ami délről érkezik – meséli Lee Ban, aki 2003-ban szökött délre. Az emigránsok pedig rendszeresen küldenek szeretetcsomagokat északra. A legkedveltebb – és leginkább piacképes – termékeknek a csokoládé és egyéb édességek számítanak. A Szöulban fillérekért kapható „Choco Pie” süti darabja Phenjanban több napi ebéd árának megfelelő összegért cserél gazdát. A kereskedő nőknek így várhatóan továbbra is módjuk lesz folytatni munkájukat, családok ezreit eltartva – szemben a hagyományokkal és a rezsim elvárásaival.

(Via: IPS News fotó: KNDK hivatalos honlapja)